Ratkó József: A demokrácia iskolája
Ratkó József - József Attila-díjas (1969) magyar költő.
(Pestszenterzsébet, 1936. augusztus 9. – Debrecen, 1989. szeptember 13.)
A DEMOKRÁCIA ISKOLÁJA
Az olvasótáborok történetéről nem hiszem, hogy beszélni kéne, mert az Olvasótábori kis traktákx, főleg az első pontosan elmondja, miről is volt szó. Annyit mégis el lehet mondani, hogy 72-ben Felsőtárkányban csináltuk az első kísérleti olvasótábort. Elég nagy ellenállásra talált, főleg pedagógusok és botcsinálta ideológusok körében. Iskolaellenesnek vélték, pedagógus-ellenesnek vélték, de azok a pedagógusok, akik végül az ügy mellé szegődtek, a gyakorlati tapasztalatok alapján pillanatok alatt belátták, hogy ez a táborféle csak segítheti az iskolát.
Az első olvasótáborban alakultak ki tulajdonképpen azok a módszerek, a melyek a jó olvasótáborokra mai s vagy azoknak a módszereknek a csírái jellemzőek. Ez a pedagógiai módszer tulajdonképpen három vagy négy alapelven nyugszik.
Az egyik alapelv az, hogy a pedagógus, illetve a kiscsoportvezető tudása a világról, a valóságról és az emberről: esetleges, időhöz kötött. A gyerek, éppen mert életideje a kiscsoportvezető életidején vélhetően túl lesz, sokkal többet fog tudni a világról. Tehát nem azt a tudást kell átadni, amelyet a csoportvezető megszerzett, h a nem azt a módszert, amellyel a világról való tudását megszerezte.
Ebből következően a második alapelv az volt, hogy a nevelési helyzetben a gyermek egyenrangú a csoportvezetővel. Tehát demokratikus szelleműek voltak a kezdeti olvasótáborok. Csoportvezető és gyerek egyenjogú volt a táborban, beleszólhatott mindenki mindenbe. A gyerekek tegezték a csoportvezetőket, akármilyen idősek voltak, együtt játszottak, sportoltak, együtt gondolkoztak. Mózsi Feri fogalmazta meg — aki szerintem a legjobb csoportvezető ebben az országban —, hogy az olvasótábor a demokrácia iskolája.
A harmadik alapelv az, hogy nem szabad a gyerekekre rátukmálni a masszívnak látszó igazságokat sem, még azokat sem, amelyek stabilnak látszanak, mert a készen kapott igazság elkényelmesíti az elmét, rászokik arra, hogy nem gondolkozik. Mindebből következően, ha a régi pedagógiai módszerrel próbáljuk a megismer és i folyamatba beavatni a gyereket, akkor — és ez a mai pedagógia nagy átka — a szellemi hajtóerő egyik igen lényeges vektorából: a felfedezés örömétől esik el. Megfosztjuk tőle, ha szájbarágó vagy agybarágó pedagógiával támadunk a kis szerencsétlenre — hagyni kell, hogy némi módszertan segítségével ő maga csodálkozzék rá a dolgokra.
Még egy alapelv, elemi parancs, hogy az ember, tartozzék bármilyen politikai, vallási vagy egyéb szektához, ha gondolkozik, tegye félre az előítéleteit, tegye félre az előfeltételezéseit, a hipotéziseit. Hiszen azért gondolkozik valamiről, mert arról a valamiről, amiről gondolkozik, az eddigi tudása kevésnek, elégtelennek bizonyult, vagy azok az igazságok, amelyek arról a valamiről eszébe jutottak az embereknek vagy neki, nem bizonyultak masszívnak, nem bizonyultak igazságnak.
Ennek a módszernek az volt a lényege vagy a jelszava, hogy Gondolkodni és kételkedni és újra gondolkodni. Az volt a gyakorlati alkalmazása, hogyha a gyerek rájött valamire, akkor a kiscsoportvezető vagy a többiek megkérdőjelezték. Még akkor is megkérdőjelezte a kiscsoportvezető, ha a tudomány mai állás a szerint tényleg igaz volt, azért, hogy ne kényelmesedjék el a gyerek, tanuljon meg kételkedni is.
A legegyszerűbb, ha elmondok egy foglalkozást: az egyik szabadságról és erkölcsről tartott foglalkozásunkon valamelyik gimnazista gyerek elmondta, hogy a cigányok piszkosak, utálja őket. Nem csodálkoztam, de a következő foglalkozásunkon cigányokról beszélgettünk oly módon, hogy fölírtuk azokat a szavakat a tábla egyik felére, amelyek a gyerekeknek eszébe jutottak a cigányokról. Mondhatni, hogy ezek a szavak mind pejoratív értelműek voltak, rosszallóak, ebből indultunk ki. A gyerekek teljesen önállóan — az egymásra épülő kérdésekből, válaszokból és a válaszokból következő kérdésekből — kiötölték, hogy a cigányság más etnikum, mint a magyar, ennélfogva joga van más erkölcsi a lapálláshoz. Rájöttek, hogy az iparosodás kivette a cigányok, teknővájók, kovácsok stb. kezéből a munkát, és bizony vannak ezeknek az embereknek erényeik is, és van vendégjog is. Aztán mikor belenyugodtak abba, hogy joguk van a lopáshoz, mert nincs mit enniük, akkor csavartunk egyet az ügyön. Köteles-e a kisebbség betartani a többség általános emberi, erkölcsi normáit, vagy sem? Ezen aztán elég sokat eltűnődtek. Megint visszafordult a dolog a cigányok ellen. Így eljátszogattunk, végül megállapodtunk abban — semmit le nem zártunk —, hogyha tapasztalataik lesznek cigányügyben, akkor majd a tábla másik oldalát is kitöltik.
Ez a módszer a tudomány, a kezdő tudomány módszere. Mindig nullpontról indulunk, mindig az első kérdést tesszük fel, a legelsőt. Az abból következő válasz megint földob egy kérdést, és így tovább. Ha zsákutcába jutunk, akkor visszamegyünk az első helyes válaszig. Hát ez egyszerű dolog. Volt a tudományokról, művészetekről is egy-két alapelvünk: jelesen az, hogy a világban minden összefügg egymással, tehát a dolgokat kiszakítva nem lehet pontos képet kapnunk a valóságrészletekről, csak akkor, hogyha ezek a valóságrészletek összeállnak, összepasszíthatók, mint egy mozaikban a kövecskék; s ha eléggé elhátrál az ember ettől a mozaiktól, akkor befoghatja a világképet a szemével, agyával. Ezért aztán ilyen dolgokat fogalmaztunk meg magunknak, hogy az irodalomnak nem ügye az irodalom, az irodalom emberekről, emberi dolgokról szól, tehát nekünk, ha irodalommal foglalkozunk, nem az irodalom módszereiről kell fecsegnünk, hanem a valóságról.
Énnekem voltak olyan foglalkozásaim, amelyeken megkíséreltem megtanítani a gyerekeket verset írni, nem kevés eredménnyel. Ennek az a lényege, hogy háromféle szó van mindenféle nyelvben. Az egyik szó az ember külső környezetének valóságrészleteit nevezi meg. A másik fajta a belső valóságrészleteket. A harmadik fajta pedig akciószó, tehát az ige, amely cselekvő viszonyokat hoz létre ezek közt a valóságrészletek között. Tehát reálé minden, a gondolat maga is reálé. Ha én azt hiszem, hogy ha felgyújtom a villanyt, akkor a villanykörtében egy kis kék törpe kezd gitározni, akkor ez az én számomra valóság. Míg ezt hiszem: reálé. Na most, ebből kiindulva a hazugság és igazság dolgára is kérdezhetünk. Kinek lehet hazudni? Annak, aki nem ismeri jól a nyelvet, az anyanyelvét és annak, aki a valóságot nem ismeri. Mert a szavak maguk nem hazudnak, a szavak pontosan fedik a valóságrészletet vagy akciót, amelyet megneveznek.
Aztán rávezettem a gyerekeket arra a József Attila-i esztétikai tételre, hogy egy jó vers minden egyes pontja arkhimédeszi pont, tehát a jóvers minden szavával kapaszkodik a mögöttes valóságba. Kerestünk olyan példákat — Weöres Sándortól napjainkig, egyre bonyolultabbakat —, amelyek egy, majd több száll a l kapaszkodtak akár a szóbeli — mert maga aszó is reálé —, akár pedig a reális reálékba. Ilyen módon megtanulták az egyik könnyen felfejthető titkát a versírásnak, azt tudniillik, hogy ha rááll az ember egyfajta valóságcentrikusságra, vagy valóságra (valamiféle belső-külső valóságra, valóságrészletre) a lapozó, vagy azon alapuló logikára, akkor ezt a logikát (még ha kihagyásokkal is) végig viheti a versen, és akkor, ha jó vers nem is, de közepesnél gyengébb vers biztosan nem sikerül. A gyerekekkel így írattunk, írattam verseket ...
Más művészeti ágakban is alkothattak a gyerekek. Tudok zenei kísérletekről. Magnóval fölvették az utca, a természet zajait, és utána próbáltak ebből összeállítani egy zenéhez hasonló zajcsoportot. Csoportonként és esténként elbíráltuk, hogy kié hangzik jobban. A zenei foglalkozásokon, a zene hallatán — ugyanazokkal a módszerekkel, ahogy a cigányság dolgait kitudtuk — rákérdeztünk magunktól a zene alapelveire, az építkezés elvére. Lendvay Ernő Bartók-tanulmányainak eredményeit is megközelítették, persze előbb könnyebb zenével, Vivaldival például.
A képzőművészetet aztán zseniálisan tudták csinálni, sokkal jobban, mint a versírást, mert ott az anyag maga, a fogható anyag pontosabban megmutatja magát, mint a szó, aszó illékonyabb. Remek kis diákat, diára ragasztott képeket, festékfoltokból kivágott fantasztikus színkompozíciókat, alakkompozíciókat csináltak a gyerekek. Szemadám Gyurkától láttam ilyen foglalkozásokat néhány éve a sárospataki olvasótáborban, ahol Czakó Gabi is jelen volt.
Rengeteget játszottunk! Komoly dolgokkal is, szavakkal is. Fantasztikus állatokat találtattunk ki a gyerekekkel, sokkal jobbakat, mint a Ludas Matyi-sorozat, például a zomborillát, előembert. (Zombori Ottó, a csillagász is eljött néhány napra.) Volt olyan, aki lerajzolta, de inkább szavakban rajzolták föl.
A kísérleti olvasótáborban és még utána egy-két évig együtt, vagy legalább is részben együtt dolgoztunk többen a kiscsoportvezetők közül. Mózsival sokszor dolgoztam együtt. Szabolcsban már 73-ban megindult a mozgalom. 73-ban egy olvasótábor volt a kállósemjéni tanyai diákotthonban. Indult innen egy sorozat, talán tizenháromszor voltunk együtt. Volt néha két olvasótábor is évente. Estók Karcsi kitűnő pedagógus volt, ennek a tábori sorozatnak végig a gazdája, táborparancsnoka. Válogatott kiscsoportvezetők voltak: Kovács Pista, Szentmihályi Szabó Péter, Czakó, Mózsi, eleinte Varga Csaba, ott volt Zombori Ottó, Ordasi, a karnagy Kecskemétről, aki egy táborunkban vett részt, Kósa Klári, aztán filmművészek is voltak, Dárdai, Nagy Gáspár, aki most a vidéki titkára az írószövetségnek. Ez volt a legjobb tábor a megyében mindig, ez a kállósemjéni tanyasi tábor.
Aztán már 74-ben csináltunk tábort az állami gondozott gyerekek számára, a tiszadobi gyerekvárosból verbuválódtunk. Bugya Pista választotta ki a gyerekeket, problematikus gyerekek ezek mind. Óhután tartottuk a táborokat egy darabig. Aztán az igazgató, valószínűleg felsőbb megintésre, abbahagyatta a gyermekvárosi olvasótáborokat.
Aztán volt a megyei könyvtár tivadari tábora. Tavaly a tivadari olvasótáborban a gyerekeimmel kidolgoztunk egy alapító okmányt, államot alapítottunk. Belső Magyarország, ez a neve. Megígértem a gyerekeknek, hogy az alapító okmányt elküldöm nekik, de végül is nem küldtem el, szándékosan, nem azért, mert lusta voltam gépelni, hanem mert destrukciónak tűnhet. Az alapító okmányban nagyon fontos, az emberi jogok nyilatkozatában kinyilvánított alapelvek vannak, némileg eltérnek a Magyar Népköztársaság Alkotmányától. Gimnazista korúak, szakmunkásképzősök voltak itt. De nem fogadták el a KISZ-esek a szabad költözködés jogát, hogy bárki megválaszthassa, melyik országban kíván élni. Hiába rágtam a torkukat, nem fogadták el. Ilyen is van.
A megyei könyvtárnak volt néhány nagyon rossz kísérlete is. A Tisza partján, Ibrányban borzasztó primitív szellemi és anyagi körülmények között voltak a gyerekek egymásra zsúfolva, 20 felnőtt „nyaralt" ott és nyomta a hülye sódert. Volt egy fontos tervünk, egy-két évben sikerült is megvalósítani, hogy a szomszéd országokba is ellátogattunk az olvasótáborral, 3-4 napot töltve „diaszpórában", Csehszlovákiába látogattunk el kétszer is. Erdéllyel nem jött össze, Románia az OLVASÓTÁBORITÁKAT nem fogadta.
Az olvasótáborok demokratikus és személyiségtisztelő, személyiségfejlesztő közösségi életet, közösséget alakítottak ki. A mozgalom a szakosított és főként mindmáig tekintélyelvű oktatási formáktól való felszabadítást, egészséges átprogramozást volt hivatott betölteni. Közvetlen elődjét a Németh László-i pedagógiában nevezhetjük meg: az ember- és természettudományok egységénekelvén, a felfedezés örömével átitatott megismerés elvén nyugodott. E pedagógia középpontjában ember és természet, ember és társadalom viszonyának folyamatos faggatása áll. A tábort egy-egy környék valamilyen szempontból hátrányban lévő gyerekei — tanyasi iskolások, nevelőotthonosok stb. — számára szervezték, A sikeres táborvezetés a négy-öt tagú kiscsoportvezetők emberségén, nyitott személyiségén, példát adó magatartásán áll vagy bukik. Szimbolikusnak látszik, hogy az első olvasótábor költségeit a gyerekek szüleit foglalkoztató tsz-ek biztosították.
Milyen is voltam a már ,,klasszikus", sajnos egyre kevésbé követett első táborok lebonyolítási rendje? A kiscsoportvezetők javaslatára 2-2 könyvet kaptak meg jó előre a gyerekek (pl. Sánta Ferenc Ötödik pecsét c. regényét és Hemingway Az öreg halász és a tenger c. novelláját). A két könyv problematikáján a k szelleme végig megőrződött a kiscsoportos foglalkozások alatt, de a két heti 14 foglalkozás közül csak két alkalommal került napirendre a könyvek megbeszélése, a többi kiscsoportos foglalkozás témáját maguk a gyerekek választották: szabadság, erkölcs, őszinteség stb. A napi munkarend egy közös sport foglalkozásból, két kiscsoportos foglalkozásból és egy esti közös együttlétből állt. Mindez önkéntes természetességgel alakulhatott. A csoportvezetőkhöz beosztott gyerekek átkérhették magukat egyik csoportból a másikba. A gyerekek folyamatosan tanulmányozhatták, szinte önmaguk előtt is vizsgáztathatták a csoportvezetők erkölcsi tartását, jellemük tisztaságát. A foglalkozások témáját, alakulását maguk szabályozták (pl. egy ún. bírósági tárgyaláson a soros bíró magát a csoportvezetőt is kiutasíthatta a teremből, volt is rá eset). Még szabad idejükben is szabad utat kapott tanulás- és tudásvágyuk, például az egyik táborban Tar Béla fafaragó körül szabad idejükben állandóan ott csoportosultak a gyerekek.
(Ezt az alapszellemet tükrözte az 1973-as visegrádi tanácskozás összefoglaló elvi nyilatkozata. Javasolták egy olvasótábori bizottság létrehozását: kezdetben egy öt-hat tagú bizottságot választanának, akik számontartanák a táborokat, kijelölnék a kiscsoportvezetőket, az olvasótáborok megfelelő személyi feltételeiért vállalnák a felelősséget. Az intézményes kereteket csupán a táborok anyagi feltételeinek biztosítása és a TRITÉKA-elv megvalósításához szükséges könyvek, lemezek, képzőművészeti albumok, segédeszközök biztosítása jelentené! T. P.)
*
A táborok befejezése után megkértük azokat a pedagógusokat, pedagógus szövetségeseinket, akik a gyerekeknek az iskolában is pedagógusai voltak, hogy figyeljék ezeknek a gyerekeknek a tábori utóéletét. A következőket tapasztalták: a gyerekek nagyon nehezen tudtak egy-egy tábor után visszazökkenni az iskola szűkösebb szellemi életébe, hierarchikus rendjébe. Nálunk hierarchiamentesség, egyértelműen demokratikus rend volt. Nálunk úgy kellett tűnjön a gyerekeknek, hogy a kiscsoportvezető nincs szellemileg fölötte. Bármilyen hülyeséget nyugodt a n elmondhatott, ki nem röhögték, meg nem szólták. Ezek a gyerekek az iskola első hónapjaiban „deviánsak" lettek; minduntalan belekérdeztek a dolgokba, mihelyt valami kis logikai rést pillantottak meg. De volt olyan tanár is, aki nem vett ugyan részt az olvasótáborban, mégis rájött, hogy kiaknázhatja ezt a figyelmet, amellyel a gyerek kritikusan bár, de állandó készenlétben kísérte a felnőttek, a tanárok ..megfellebbezhetetlen" szövegét. A többség viszont éppen azért háborodott föl, mert ezek a gyerekek deviánsak lettek az ő szemükben. 3—4 hónapnak kellett egy iskolaévben eltelnie ahhoz, hogy a gyerekek végül is belássák, hogy az iskolában nem viselkedhetnek olvasótábori módon, mert csak ráfizetnek. Kétféle magatartás alakult ki köztük: vagy elfogadták — legalábbis látszólag — az adott hierarchiát, vagy pedig továbbra is kétségbeesetten kísérleteztek azzal, hogy megértessék, elfogadtassák, elismertessék a tanárral önmagukat.
Kállósemjénben is, meg ha jól tudom, Tivadarban is időről időre visszahívtuk azokat a gyerekeket, akik az első három olvasótáborban a legjobbak voltak, akik már felnőtté váltak, dolgoztak vagy gimnazisták lettek, vagy talán már egyetemre is járta k — ezek amolyan vezéregyéniségei lettek a kalandjainknak. mert ők már ismerték magát a módszert, gyakorolhatták — nélkülünk is és így jobban megélénkült a tábor. Kikerültek közülük kiscsoportvezetők is. akik azóta tanárok lettek, de az olvasótábortól nem szakadtak el, érdemes lenne ilyenekkel is beszélni.
Németh László komplexen fogta fel a világot, és komplexen is tanította, tehát nála irodalomtörténet és kultúrtörténet és egyebek egy tantárgy volt, és megint volt egy másik, a természettudomány. Mi is így fogtuk föl a világot: egyfelől a világ adja az információit, ezzel dolgozik a természettudomány, másfelől én befogadom ezeket az információkat, és elkezdem használni, verset csinálok belőlük és traktort, ebből lesz a humán tudomány, akár irodalom, történelem, akár kultúrtörténet. Erről minden kiscsoportvezető barátom hasonlóan gondolkodott, és ezzel hasonlóan foglalkozott is, csak más sorrendben esetleg: a közösségek, a közösség összetartó ereje, szabályai, az írott és íratlan erkölcs, és így tovább.
A csoportvezető élő modellként lép be a gyerekek életébe. A gyerekek olyan modellt kapnak, ami nem sorolható be, tehát amelyik minden pillanatban változik. Mert az megint csak fontos dolog, hogy a csoportvezetőnek van egy alaptartása, amit vagy meg tud a gyereknek mutatni, vagy nem. Minden egyéniség összetett, bonyolult, és a csoportvezetőnek ezt a bonyolultságot, összetettséget kellett megmutatnia szándéktalanul is, tehát természetes viselkedéssel. Ha játék közben valaki szabálytalankodott, foci közben lerúgta a másikat vagy erőszakos volt, amúgy lehetett a világ legszelídebb báránya is kiscsoportvezetésben, de akkor egyből átkérték magukat a gyerekek másik csoportba. Lehetett. Így pillanatok alatt, két-három nap alatt a gyerekek észrevették, hogy kihez érdemes menni.
Persze ezek olyan alapelvek, amelyek nem egyeznek az érvényesülés mai ,játékszabályaival". Mi a kiscsoportvezetőkben is és a gyerekekben is az egyéniséget tiszteltük a legjobban. Ha valaki jobb módszert talált ki, pl. Varga Csaba ötlete volt, azt hiszem, a bírósági tárgyalás, akkor azt is beillesztettük. Ha valaki új módszert talált volna föl, azt is beillesztettük volna. Sem a módszert, sem az alapelveket nem tartottuk kötelezőnek. De egy minimális programot azért be kellett tartani annak, akit mi a magunk olvasótáboraiba befogadtunk.
Nálunk szar ember nem működhetett, mert ha rájöttünk, akkor kirúgtuk, eltávolítottuk. Voltunk egyszer Mózsival —azért, hogy kitudjuk, hogy milyen lesz —, Balatonszárszó mellett egy KISZ-olvasótáborban, nem is olyan régen, öt vagy hat éve. Kiskorú, anyányi lányok és apányi fiúk gyülekezete várt bennünket. Kis csoportokat kaptunk, dumáltunk erről-arról, ami a nyelvünkre jött, de a foglalkozások után azonnal megszólalt a disco (akkor nem így hívták), lemezeket raktak fel, bumli zenét. Hiába kértük a táborvezetőséget, hogy néha egy-egy népdalt vagy komoly zenét is tegyenek föl. Voltak ott a KISZ KB-tól, innen-onnan, és bődületes baromságokat adtak le ezeknek a gyerekeknek a közfoglalkozásokon. Hiába veszekedtünk a táborvezetőséggel, a tábor tanácsa hiába ült össze minden este, ez már rongy tábor volt. A gyerekeknek több volt a külső csábítás, mint a mi szellemi csáberőnk, és komoly munkát nem is tudtunk végezni. Öt-hat gyerek, ha megérezte, hogy itt lehetne másként is dolgozni. Volt olyan kiscsoportvezető például, egy állítólagos képzőművész — én azóta is keresem a nevét —, aki egy kislánnyal volt egy éjszaka. A tábor egyik KISZ-alkalmazottja, felnőtt, kereste a lányt, nem volt a hálószobában, A gyerekek nem tudták, hogy hol van. Ezért másnap a gyerekek elé cibálták a kislányt, és kidobták a táborból két ellenszavazattal. Mózsi szavazott ellene meg én. És az a képzőművész ott ült nyugodtan. A kislány nem merte bevallani, hogy vele éjszakázott. Az meg beszélt utána a gyerekeknek a művészet etikájáról, meg a mit akarsz! Erről a táborról tudom — évek óta tartanak ott táborokat —, hogy néhány szülő ismeretlen tettes ellen feljelentést tett megrontásért. Jó néhány gyerek született ennek a tábornak a következményeként, malackodó vagy helytelenkedő KISZ-csoportvezetőtől. No hát, nincs gyomrom az ilyenekben részt venni.
Az olvasótábor ügye még az Olvasó népért mozgalom keretében működik, a Hazafias Népfront kezében van, de úgy tűnik, hogy ez csak elvi állásfoglalásokat tesz közzé, amúgy a gyeplő odadobatott már!... Ez a veszélyes! Mert így rászabadul a gyerekekre egy csomó felkészületlen ember, aki semmi pedagógiai érzékkel nem rendelkezik. Egyfelől ingyen nyaralásnak tekintik, sőt fizetnek nekik, kapnak némi pénzt is érte. Másfelől pedig szabadon garázdálkodhatnak ezekben a finom gyerekanyagokban, és örökre megrontják, szó szerint, örökre eltolják ezeknek a gyerekeknek az eszét, elméjét.
Varga Csaba, aki velünk együtt kezdett, később Kamarás Istvánnal teljesen más, a politikai elvárásoknak jobban megfelelő alapelveket fektettek le és emeltek kánonná, mint amilyenek az első táborokban működtek, amelyeket az induláskor elfogadtunk. A mozgalomról szóló cikkek felét ők ketten írják, könyvet is adtak ki. Azt már az első olvasótáborban is tudtuk, beszéltük esténként vagy éjszakánként, hogy előbb-utóbb intézményesedni fog az olvasótábor. Azt nem lehet csinálni, hogy csak ötöt-hatot tartunk egy évben, mert ez hiába elevenebb, jobb pedagógia, jobb módszer, mint az iskoláé, de így nem tudjuk tömegesen gyártani a „szabadcsapat" tagjait, tehát intézményesíteni kell. De úgy gondoltuk, hogy az intézmények csak anyagilag biztosítsanak mindent. A stáb, a megalakítandó országos olvasótábori vezérkar pedig a szellemi feltételeket biztosítja azzal, hogy elsősorban olyan embereket választ ki kiscsoportvezetésre, akiknek az emberségük a legfontosabb. Tehát nem az, hogy mit tudnak, mit nem tudnak, ez is persze, de elsősorban az, hogy tiszta emberek legyenek. Hát ez nem valósult meg, sajnos.
Viszont az olvasótáborokra rátenyereltek a helyi érdekek, a megye, a KISZ, a tanács, sokszor maguk a pedagógusok is. Véleményem szerint már 75—-76-tól a z országban tartott olvasótáboroknak a fele, aztán egyre nagyobb százaléka: szellemi ürülék volt. Most ott tartunk, hogy körülbelül az olvasótáborok 5—6 százaléka, ha jó, de talán még ez is sok. A gyerekek kiválasztása is megromlott.
Azt hiszem, hogy az olvasótábort rosszul nem szabad csinálni, nemszabad úttörőtábor mintájára csinálni. Minek? Annak ott vannak az úttörőtáborok. Nem szabad KISZ-tábor mintájára csinálni. Nem szabad politikai továbbképzések mintájára csinálni. Olvasótábor mintára kellene! Inkább ne legyen olvasótábor, de ez a helyzet így tűrhetetlen: sokkal többet rontanak a gyerekekben, mint amit használnak.
Egyelőre én annyit tudok mondani, nincs értelme így olvasótáborokat csinálni. Vagy azt csinálja valamelyik főintézmény, mondjuk a Hazafias Népfront, hogy létrehoz válogatott emberekből egy kipróbált társaságot, amelynek joga, egyedüli joga, hogy az ország összes olvasótáborának a programját ellenőrizze, és ők küldjenek kiscsoportvezetőket a táborokba. Emberi felelősséggel. Ha ezt nem csinálják meg, vége.
Az interjút készítette: Turcsány Péter
Kultúra és Közösség 1983/4
x A KISZ KB és a Hazafias Népfront közös kiadványai, 1975 és 1978-ban.