NEVELÉSI KÖZPONT
GARABONCIÁS NEVELÉSI KÖZPONT
A Garabonciás Nevelési Központ célja, hogy mindazok a szellemi értékek és személyiségfejlesztõ ötletek, melyeket az egyetemes és magyar neveléselmélet történeti tapasztalatai adnak, a szövetség nevelési eszményei közé kerüljenek, s szintézisét adják mindannak a szellemi kultúrának, mely az európai és magyar közösségi társadalom, avagy kultúrkör jövõjét vázolhatják fel. Ez a céltartalom szellemi forráspontját jelentheti annak az értékrendnek, amely valóban a közösségi környezetben nevelõdõ teljes személyiséget tekinti példaképnek, s aki képes eligazodni a mindennapok útvesztõiben, és boldogulása érdekében olyan erõfeszítésekre is képes lehet, hogy nem korlátozza mások cselekvõképességét. Ennek része a mentor-elv gyakorlati alkalmazása. A képzésekbe bevont diákok és felnõttek felkészí-tése a pedagógus-közmûvelõdési életmûveltség megszerzésére, melynek során biztosítható a fejlõdésükhöz szükséges szakmai környezet, továbbá a szakmai végzettséget kiegészítõ szabadmûvelõdési folyamat feltételei. Az állandó bizottság feladata: a szövetségi képzésekkel összefüggõ teendõk elõkészítése, illetõleg végrehajtása. A bizottság felelõs a mentorképzések, a tematikus szövetségi táborok és a Garabonciás Nevelési Központ alapításának szakmai elõkészítéséért és szervezéséért.
Garabonciás mentorképzés
"A mentorképzés elvei: a fiatal pályakezdõk részére tábori és közösségi életminta átadása, akik a szerzett tapasztalatok felhasználásával képesek lehetnek önállóan is képviselni a társas-lélektani alapon szervezõdõ és alkotó kortárscsoportokat, és eredeti ötletek alapján különféle keretjátékba helyezve az önfeltáró együttléteket; a jelképek, a létformák és a cselekvõ tetterõ hármas rendszerében egyrészt kifejezni önmagukat, másrészt közvetíteni a megismert értékeket."
A Magyar Garabonciás Szövetség elnöksége - mintegy hat évvel ezelõtt - elhatározta, hogy a korábban megismert képzési módszerek helyett, valóságos környezeti - vagyis tábori körülmények közé - állapotokba helyezi a legkülönfélébb táborokat vezetõ és segítõ szakembereket. A képzés alapja a tábori körülmények között praktikusan használható közismeretek gyakorlati és a társas-lélektani alapokon álló elméleti (érzelmi) együtthatás kereteinek kialakítása. A keretjáték fejlesztõ közösségi, nevelõi hatásrendszere lényegében véve sajátos önismereti lelkigyakorlat, melynek során kiderül, hogy a résztvevõk személyes elkötelezettsége milyen mélységû, milyen erõs és az ezzel való szembesülésük kétséget kizáróan dönt a továbbiakról.
A tábori körülmények között együtt lakók egymásra hatása, kölcsönhatása ugyancsak segítõ és fejlesztõ cselekvés, ami közérthetõvé teszi a reformpedagógia alapján szervezõdõ tematikus keretjátékokat, s lényegében hasznosítható ötleteket nyernek arra nézve, hogy a saját maguk által szervezett társasköri, tábori összejövetelek mind a tartalmi és formai elvárásoknak megfeleljenek.
A szövetségi célok megvalósulását segítõ idõsebb, tapasztaltabb közösségvezetõket mentoroknak nevezzük. A garabonciás MENTOR (instruktor, animátor) tulajdonképpen bármilyen foglalkozású és iskolai végzettségû ember lehet; de alkalmi vagy állandó társaskörében feltétlenül hiteles személyiségként kell megmutatkoznia. Lényeges ismérve, hogy nem formális tekintéllyel, hanem bátorító személyiségvonásokkal, széles körû általános mûveltséggel rendelkezik. Tevékenysége során tanúsított magatartása, a személyes meghallgatást, a megértést és elfogadást segítõ érdeklõdése a visszatükrözés képességével és készségével, alapvetõen azt a segítõ szándékot képviseli, amely végsõ soron meghagyja minden partnerének az önálló döntés lehetõségét. Mindezek figyelembevételével, a mentor általánosságban megfogalmazható tulajdonságai a következõk: (1) - a kölcsönös társas-lélektani viszonyon alapuló közösségi életben való tájékozódás és helyzetfelismerés alapján kifejtett alkotóerõ képviselése, (2) - mûvelt polgári életmódra való törekvés, (3) - "atyamestere" az adott közösségnek, a magyar garabonciás társaskörök, alkotókörök szellemi mindenese, a közjó javáért cselekvõ személyiség.
A peripatetikus neveléselmélet
MÁR Arisztotelész (Kr. e. 384-322) munkássága alapján kifejlõdött nevelési szemléletmód és gyakorlati érvényesítése példaként állt követõi számára, s mind az ókori, mind az újkori reformátorok elismerték nevelõi szerepének ösztönzõ hatását. A Lükeion vezetõjeként arra fordította legnagyobb figyelmet, hogy hallgatóságában potenciálisan meglévõ képességeket erõsítse és kiteljesítse. Nevelési programja a testi, intellektuális, vagyis értelmi és a mûvészi képességek kibontakoztatására épült, mely kerülte a túlzó, szélsõséges követelmények hajszolását. Tanítómesterei (Szókratész, Platón) nyomán elõszeretettel használta az ún. heurisztikus, rávezetõ beszélgetés módszerét, amikor is a növendék kérdések és viták során "önmaga" vonja le a szükséges tanulságokat, saját bõre árán ismeri meg a különféle "életkérdések" válaszait.
Elõadásait tanítványaival karöltve többnyire séta közben kötetlen modorban vitatta meg, s innen származik a címadó elnevezés is: "sétálni" (peripateomai). Ezt a módszert pedig azóta is peripatetikus módszernek nevezik. A módszer lényegéhez társultak még a tanítványok dolgozatai, anyaggyûjtései, vitaanyagai is, melyeket közösen értékeltek. Ez a dialektikus logikai rendszer a problémamegoldások egyik leghatékonyabb formája, mely elkerüli a hosszadalmas és körülményes következtetéseket, hanem analógiák, hipotézisek, ideiglenes modellek felhasználásával arra irányítja a kreatív figyelmet, hogy a növendék maga fedezze fel a szükséges törvényszerûségeket, elveket, és ne a nevelõtõl kapja azt készen. A nevelõ és a növendék a meglévõ ismeretekbõl kiindulva kérdések feladásával fejtegetik az elsajátítandó új ismereteket, amit többszörösen "körüljárva" úgymond "rátalálnak" az eredményre. Ezt a tanalakot erotematikusnak is nevezik (kérdve-kifejtõ), ami tulajdonképpen a megbeszélés didaktikai megfelelõje.
Az induktív tanítás elemei számos tanügyi felfogásban tetten érhetõk, de valódi alkalmazására csak nagyon ritkán és rövid ideig voltak képesek. A tömegnevelés sem kedvezett fejlõdésének. Finánczy Ernõ 1935-ben írt Didaktika címû mûvében arra a következtetésre jut, hogy ez a módszer nagyon ritkán lesz alkalmazható az iskolákban, mert például Szókratész tanítványai ephebosok voltak, vagyis felserdült fiatalok, sok idõt igényel, az oktatás anyagának csak kisebb része tûrné el ezt az eljárást, s végül, mert a növendék nem látja maga elõtt az elérendõ célt. Mindezzel együtt megállapítja, hogy a kérdve-kifejtõ tanalak felel meg leginkább a gyermek beszélgetõ hajlandóságának, és ez készteti leginkább gondolkodásra.